Mi (Sutton és Wood) írtunk az SDR-ekről és a Bancorról az 1970-kben. Akkor soha nem fogott rá, és nincs ok, hogy most elkapjon. A globális finanszírozás jelenlegi nyomása az összes nemzeti valuta leszerelése. Mivel az SDR ezen valuták kosárán alapul, akkor is értéktelenek lesznek. ⁃ TN szerkesztő
Ebben az évben a világ megemlékezik a globális monetáris rendszer fejlődésének két kulcsfontosságú eseményének évfordulójáról. Az első a Nemzetközi Valutaalap létrehozása a 75-i Bretton Woods konferencián évvel ezelőtt. A második a 50 évvel ezelőtt érkezett Különleges rajz jobbra (SDR), az IMF globális tartalék eszköze.
Az SDR bevezetésekor az Alap azt remélte, hogy „a nemzetközi monetáris rendszer fő tartalék eszközévé” teheti. Ez továbbra is megvalósíthatatlan törekvés; az SDR valóban a nemzetközi együttműködés egyik leginkább kihasználatlan eszköze. Ennek ellenére sokkal később, mint soha: az SDR valódi globális valutává történő átalakítása számos előnnyel járna a világ gazdasága és a monetáris rendszer számára.
A globális valuta elképzelése nem új. A Bretton Woods-i tárgyalások előtt John Maynard Keynes a „bancor” -ot javasolta a javasolt Nemzetközi Clearing Union elszámolási egységének. Az 1960-kben, a belga-amerikai közgazdász, Robert Triffin vezetésével, más javaslatok merültek fel a Bretton Woodsban létrehozott kettős dollár-arany rendszer által felvetett növekvő problémák kezelésére. A rendszer végül összeomlott az 1971-ban. E megbeszélések eredményeként az IMF jóváhagyta az SDR-t az 1967-ben, és két évvel később beillesztette a szerződésbe.
Noha az IMF SDR-jeinek kibocsátása hasonló a nemzeti pénz központi bankok általi létrehozásához, az SDR a pénznek csak néhány funkcióját látja el. Igaz, hogy az SDR tartalék eszköz, és ezért értéktároló. Ezenkívül az IMF elszámolási egységei. De csak a központi bankok - elsősorban a fejlődő országokban, bár a fejlett gazdaságokban is - és néhány nemzetközi intézmény SDR-t használnak csere eszközként egymás fizetésére.
Az SDR-nek számos alapvető előnye van, nem utolsósorban az, hogy az IMF felhasználhatja a nemzetközi monetáris politika eszközeként egy globális gazdasági válságban. Például az 2009-ben az IMF 250 milliárd dollárt bocsátott ki SDR-ben hogy hozzájáruljon a visszaesés leküzdéséhez a G20 javaslatát követően.
A legfontosabb, hogy az SDR-k az IMF-programok finanszírozásának alapvető eszközzé válhatnak. Eddig az Alap elsősorban a kvóta (tőke) növelésére és a tagországoktól történő hitelfelvételre támaszkodott. A kvóták azonban inkább elmaradtak a globális gazdasági növekedéstől; az utolsó növekedést 2010-ben hagyták jóvá, de az Egyesült Államok Kongresszusa csak 2015-ben fogadta el. És a tagállamok által nyújtott kölcsönök, amelyek az IMF fő forrása az új forrásoknak (különösen válságok idején), nem valódi multilaterális eszközök.
A legjobb alternatíva az lenne, ha az IMF-et teljes mértékben saját globális pénznemében finanszírozott és kezelt intézménnyé változtatnák - ezt javasolja Jacques Polak, az Alap akkori vezető közgazdásza, néhány évtizeddel ezelőtt. Egy egyszerű lehetőség az lenne, ha figyelembe vesszük azokat az SDR-ket, amelyek az országok rendelkeznek, de amelyeket nem használták „betétekként” az IMF-nél, és amelyeket az Alap felhasználhat az országoknak nyújtott kölcsönök finanszírozására. Ehhez meg kellene változtatni a megállapodást, mivel az SDR-ek jelenleg nem szerepelnek rendes IMF-számlákban.
Az alap ezután rendszeresen, vagy ami még jobb, válságok során, SDR-eket bocsáthat ki, mint az 2009 esetében. Hosszú távon a kibocsátott összegnek kapcsolódnia kell a devizatartalékok igényéhez. Különböző közgazdászok és maga az IMF is becsülthogy az Alap 200-300 milliárd dollárt bocsáthat ki SDR-kben évente. Ezenkívül ez eloszlatná a globális valuta kibocsátásának pénzügyi előnyeit (seigniorage) az összes országban. Jelenleg ezek az előnyök csak a nemzetközileg használt nemzeti vagy regionális valuták kibocsátóira vonatkoznak - különösen az amerikai dollárra és az euróra.
Az SDR-k aktívabb használata a nemzetközi monetáris rendszert függetlenné teszi az amerikai monetáris politikától is. A globális monetáris rendszer egyik legfontosabb problémája az, hogy az Egyesült Államok, mint a világ legfontosabb tartalékvalutájának kibocsátója, politikai célkitűzései nem mindig felelnek meg a rendszer általános stabilitásának.
Az utóbbi időben sok „zaj” érkezett a nemzetközi intézményi bankárok részéről, és a legtöbb a közelgő, jelentős természetű változásokról szól. Tény, hogy minden irányban színlelni fogják valódi fintech szándékaikat, de tudjuk, hogy ez csak az irányításuk alatt álló, központosítottabb struktúra felé vezet. Ez némi képet adhat számunkra arról, hogy mely intézkedéseket és milyen sorrendben kell követniük működésüknek.