A technokraták a történelem során nem voltak hasznosak a politikusok, a választott képviselők és a polgári diskurzus szempontjából. Azt hitték, hogy ők és egyedül rendelkeznek a társadalom sikeres működéséhez szükséges tudományos alapú képletekkel, szóval mi volt az, hogy megvitassák? ⁃ TN szerkesztő
Nemrég elég sokat írtam a populista politikáról. Ezúttal szeretnék rávilágítani a technokrata megközelítésekre. A populizmussal az a közös, hogy hajlamosak aláásni a demokratikus tanácskozás alapelveit.
A populizmus alapvetően arról szól, hogy a vezetők nem árnyalt politikákat határoznak meg, hanem a közös értékek képzeletbeli elképzelésére és azok magától értetődő normáira támaszkodnak. Serkentik a haragot, amiért a dolgok nem úgy mennek, ahogy állítólag lenniük kell, és kívülállókat és kisebbségeket tesznek bűnösnek. Retorikájuk gyakran elitellenes, de nem feltétlenül fogadnak el olyan politikát, amely árthat az elitnek.
A populisták tönkreteszik a demokratikus diskurzust, mert tagadják a tényeket, elzárkóznak a bonyolult részletektől és a kompromisszumok és a konszenzus ellen agitálnak. Nem látják szükségét árnyalt vitának, hanem egyszerűen követelik, hogy az állam teljesítse az emberek kívánságait, bármennyire is ellentmondásosak ezek a kívánságok. A populisták örömmel ígérnek egyszerre alacsonyabb adókat és jobb szociális szolgáltatásokat. Miután hatalomra kerültek, folyamatosan rakják a bűnbakokat, mindenféle „hazaárulókat” hibáztatva, akik állítólag megakadályozzák, hogy a dolgok olyanná váljanak, amilyennek lenniük kellene.
A gazdasági technokraták hasonlóan problematikusak, bár üzenetük más. Nem támogatják azon ötleteket, amelyek bármely adott nemzet „minden jó” tagja intuitív módon tudják, hogy igaza van; ragaszkodnak a gazdasági modellek végrehajtásához. A technokraták azt állítják, hogy mivel fogalmaik tudományos elméleteken alapulnak, ugyanolyan érvényesek, mint a fizika vagy a kémia törvényei. Ismét nincs szükség széles körű vitára, kompromisszumra és konszenzusra. A helyes út már ismert, és az egyetlen kihívás annak megvalósítása.
A megvalósítás azonban általában nehéz, mert a piaci dinamika fokozza az egyenlőtlenségeket. A technokratikus megközelítések azt jelentik, hogy a társadalom kevésbé előnyös rétegeinek életszínvonala legalábbis először csökken. A technokraták szemében azonban a recesszió nem a kudarc jele, hanem csak azt mutatja, hogy több keserű gyógyszerükre van szükség a dolgok javulásához.
Már részleteztem hogy a gazdasági modellek miért nem fednek fel semmit, mint például a természet törvényei, és miért szolgálnak gyakran különleges érdekeket. Most nem fogok mélyen belemenni a témába. A lényeg az, hogy egy nemzet nem egyszerűen egy nemzetgazdaság, amely hasznukat racionálisan maximalizáló egyénekből áll, és ami még fontosabb, nem egyenlő esélyekkel rendelkező polgárokból áll. Számít, hogy az ember egyik vagy másik társadalmi réteghez tartozik-e, és hogy a háztartása masszív örökségre támaszkodhat-e, vagy adósságokkal van felnyergelve. Mivel a politika így vagy úgy ezeknek az ügyeknek a kezelését szolgálja, a gazdasági modellek radikális érvényesítése tönkreteheti a nemzet társadalmi szövetét.
Az egyik legrosszabb eset Jugoszlávia volt a késő 1980-ekben és a korai 1990-okban. Az ország súlyos gazdasági hanyatlást szenvedett az 1980-k során, és küzdött az inflációval és a túlzott államadóssággal. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) támogatásával a kormány radikális liberalizációs programokat hajtott végre gyorsan az ügyek javítása érdekében. A politika rendkívül rosszul ment politikailag.
A probléma az volt, hogy az emberek nem fogadták el a technokraták elképzelését arról, hogy a dolgok jobbá válnak, miután először rosszabbá váltak. Csak azt vették észre, hogy a dolgok valóban sokkal rosszabbá váltak. Körülbelül 1.3 millió ember veszítette el munkáját, mivel több ezer versenyképtelen vállalatnak kellett bezárniuk, és a GNP 7,5-ben mintegy 1990% -kal, 15-ben pedig 1991% -kal esett vissza. A pusztító gazdasági válságban az etnikai populizmus felpörögni kezdett. Nagyon durván fogalmazva, a szerbek azzal vádolták a viszonylag virágzó horvátokat, hogy nem akarnak megosztani, a horvátok pedig a szerbeket azzal, hogy szabadon akarnak közlekedni. Brutális polgárháború robbant ki, amelyben a kis ország különféle etnikai csoportjai szembeszálltak egymással. Végül tömegeket öltek meg vagy költöztettek el, és Jugoszlávia már nem létezett országként.
Boldogan fogom elismerni, hogy a technokrácia általában nem vált ki polgárháborút. Jugoszlávia rendkívüli eset volt. Nagy etnikai sokfélesége valószínűbbé és brutálisabbá tette a konfliktust, mint amilyen máskor lett volna. Érdemes azonban hangsúlyozni, hogy az etnikai vonalak mentén zajló nacionalista agitáció csak akkor vált igazán gyilkossá, ha a gazdasági válság megoldására irányuló technokrata kísérlet még nagyobb gazdasági fájdalmat okozott. Érdemes kiemelni azt is, hogy a sikertelen gazdaságpolitikai döntéshozatal jelentőségét általában lebecsülik, ami biztosan összefügg azzal a ténnyel, hogy Jugoszlávia története nem erősíti meg az elmúlt évtizedekben a globális politikai döntéshozást vezérlő szabadpiaci paradigmát.
Az IMF és a Világbank az 1990-es évek óta némileg mérsékelte technokrata álláspontját. Most mindketten hangsúlyozzák, hogy a szegénység csökkentése is számít. Strukturális alkalmazkodási programjaik túl gyakran fokozták a szegénységet és súlyosbították a társadalmi egyenlőtlenségeket a kliens országokban, de nem sikerült megoldani az adósságválságot. Az ezredfordulóra a súlyosan eladósodott fejlődő országok az egyre szigorúbb megszorítások halálspiráljába kerültek, és a nemzetközi adományozói közösség elismerte, hogy a politika kudarcot vallott. A technokrata rossz gazdálkodás politikai hatásai tekintetében azonban nem szabad megfeledkezni Jugoszláviáról.
Mindez nem azt jelenti, hogy a gazdasági modellek értéktelenek. Hasznosak lehetnek, de egy csipet sóval kell bevenni őket. Nem tárják fel a természet törvényeit. Az akadémiai kompetencia nem helyettesíti a demokratikus mérlegelést.
wpDiscuz